Alig tűnt el Alex az ajtóban, amikor Meli lépteket hallott. Nem mert felnézni, nem akart újra Alex szemeibe nézni, félt. Hirtelen egy kéz ért a vállához, összerezzent, de ez a kéz nem a gyilkosé volt. Ezt a lány is észre vette és óvatosan fel emelte lehajtott fejét. Alig akart hinni a szemének.
-Úristen… kicsim, jól vagy? – ölelte magához a lányt Dean.
-Dean… te… te mit keresel itt?
-Érted jöttem…-kötözte ki a lányt fogva tartó köteleket.
-Mi? Tűnj el innen… -kezdett kétségbeesni a lány.
-Meli… -nézett rá meglepetten a fiú.
-Dean… ez ki fog nyírni téged, ha nem tűnsz el azonnal…
-El fogok tűnni… de csakis veled… de nem nézel ki jól…
-Tudod… cukorbeteg vagyok és már nem is tudom hány napja nem kaptam inzulint… és hát ettől szédülök meg minden… de ne álljunk már itt hanem menjünk…
-Persze… de várj… van nálam rágó… abba van valamennyi cukor… vedd be… jót fog tenni.
-Köszönöm… de menjünk, mielőtt visszaér.
-Oké... menj előre nekem még meg kell keresnem valamit…
-Mit?
-Fontos iratokat, amivel egy életre lecsukathatom…
-Dean… ne már... gyere… -könyörgött Meli.
A lány az ajtóban várt, amíg a fiú össze-vissza kutakodott. Hirtelen valaki befogta a száját és pisztolyt nyomott a fejéhez majd a fülébe súgta hogy „Meg ne mukkanj vagy kinyírlak”. Melanie persze még csak mozdulni sem mert és pontosan tudta hogy Alex áll mögötte.
Dean ebből még mit sem sejtett, hiszen háttal állt a lánynak. Kis idő múlva a gyilkos végre levette a lány szájáról a kezét… és ekkor Meli meg is szólalt.
-Dean…
-Mindjárt Meli…
-Dean…
-Mivan? –fordult kicsit ingerülten hátra a fiú, ám amikor meglátta, hogy szerelme fejéhez pisztolyt fognak és ráadásul a legnagyobb ellensége ő maga is fegyvert rántott.
-Aztaarohadt… engedd el… -mondta Alexnek.
-Dehogy engedem… tudod milyen jól el voltam vele?
-Nem mondom még egyszer… engedd el vagy…
-Vagy? Csak nem akarsz úgy lelőni, hogy ő előttem áll?
-Figyelj, itt vagyok… őt engedd el… és én leteszem a fegyverem…
-Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?
-Oké… leteszem a fegyverem… de abban a pillanatban elengeded. Rendben?
-Lássuk, ahogy leteszed…
A fiú szép lassan a földre tette fegyverét és közben végig a lányt nézte. Meli ettől egy kicsit megnyugodott… bár ő maga sem értette hogy miért, de ha Dean ránézett mindig biztonságban érezte magát. Dean amint letette, és arrébb rúgta pisztolyát Alexre nézett, hogy engedje el a lányt. Ő meg is tette és azonnal a fiúra támadt. Dean a földre esett. Melanie oda akart rohanni hozzá ám a gyilkos rá szegezte a fegyverét.
-A-a… ott hagyod a földön… és szépen eltűnsz…
-Nem fogom hagyni, hogy megöld… - kezdett vitába a lány.
-Kicsim menj már el… -tápászkodott fel Dean.
-Nem Dean… nem hagyhatlak itt vele…
-MELI TŰNJ MÁR EL INNEN! –kiabált szerelmére Dean.
A lány szemei könnybe lábadtak és elrohant. Futott, ahogy csak bírt… de nem azért futott hogy magát mentse, hanem hogy minél előbb segítséget tudjon hívni Deannek
Már kiért a kapun, amikor egy fegyveres férfi állt elé. . Meli először nagyon megijedt, mert azt hitte Alex emberei azok, de tévedett.
- Ryan Thompson vagyok FBI ügynök és Dean főnöke. Gondolom te vagy a mi elrabolt Melanie Parkerünk.
-Igen… de uram… Dean…
-Gyere velem… elviszünk a szüleidhez. – fogta meg a lány karját a főnök.
-Nem... Dean... ott bent van… segítség kell neki… -rántotta ki magát a lány az ügynök karjai közül.
-Majd mennek érte is…
-De nem… most… meg fogja ölni… -kiabált a lány.
-Dean jó ügynök, meg tudja magát védeni…
-Most nem… sérült és nincs nála fegyver…
-Mi az hogy nincs nála fegyver? –nézett meglepődve Melire a férfi.
-Hát tudja… engem csak úgy engedett el az a gyilkos haa…- a lány beszámolóját pár lövés majd egy hatalmas robbanás szakította félbe. Mindenki összehúzta magát akkora robaj volt. Amint Meli hátra nézett látta, hogy az egész épület, ahol az előbb még ő is volt lángokban áll. Azonnal rohanni kezdett de Ryan elkapta, és nem engedte el.
-Engedjen eeel… Deaaaan… neeee. –kiáltozott a lány.
-Nem engedhetem.
-De… Deaaan… nee… -majd sírás tört ki rajta és Ryan nyakába borult. Nem sokáig nyomta a férfi vállát, ugyanis annyira legyengült az inzulin hiánytól és a sok megerőltetéstől hogy elájult. Ryan utasította FBI ügynökeit, hogy azonnal vigyék kórházba a lányt.
Melanie már a kórházban ébredt és azonnal felült ágyán. Körülötte ott voltak szülei és az ajtóban legjobb barátnője, Haley nézett rá.
-Szia kislányom – puszilta meg édesanyja.
-Anya… Dean? –nézett anyjára a lány.
-Kit érdekel az a… -kezdett a dühöngésbe az apa.
-John… -intette le férjét Amanda.
-Édesem… nem tudunk róla semmit.
-Semmit? De és itt van a kórházban vagy valami?
-Nem tudjuk… -nézett megértően lányára az anya.
-De nem is nagyon érdekel minket… -dörmögte John.
-Apa… hogy lehetsz ilyen? –emelte könnyes szemeit apjára Meli.
-Úgy, hogy bajba kevert. Majdnem meghaltál miatta… vedd már észre… csak bajt hozott rád.
-De én szeretem… és ha bele gondolsz… Csak meg akart védeni…
-Megvédeni? Hát nem nagyon sikerült neki…
-De, apa… gondolj bele… amikor piknikezni mentünk volna…
-Jaaaj édes lányom… akkor is nézz magadra… itt fekszel… kórházban. MIATTA! –emelte fel hangját az apa.
-De én szeretem.
-Akkor majd nem fogod. Ma délután haza megyünk.
-Mi? –nézett felváltva szüleire a lány.
-Igen… az orvosok azt mondták, hogy ma haza vihetünk, és majd otthon elmegyünk az orvoshoz. –vette át a szót Amanda.
-De nem mehetünk el, amíg Dean…
-Dean Dean Dean… mindig csak Dean – kapta fel ismét a vizet John.
-Amanda beszélj már a lányoddal… én lent leszek az automatánál. –azzal John kiviharzott.
Annyira ideges volt, hogy még Haley kérdésére se - hogy hogy van barátnője- nem válaszolt. Eközben Amanda és Melanie nyugodtan beszélgettek.
-Anya… nem tudok haza menni, amíg nem tudom, hogy Dean jól van.
-Meli, haza kell mennünk. Majd megkérjük Ryan ügynököt, hogy értesítsen minket. Rendben?
-De anya…
-Kislányom…
-Oké… -egyezett végül bele a lány.
-Na de szerintem megyek, megkeresem apádat… és amúgy valaki nagyon akar már veled beszélni. Majd az ajtó felé mutatott egyenesen Haleyre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
