Faith. Hope. Love.

Lassú csipogások, majd futkározás hangjai keltettek fel. Felültem, de nem láttam semmit, ezért arra gondoltam, hogy biztosan egy másik szobában van dolguk az orvosoknak.

Az események miatt még nem tértem magamhoz teljesen és a fejem is sajgott, ezért a térdeimre hajtottam a kobakomat és így hallgattam a zajokat.

Léptek zöreje csiklandozta meg hallójáratomat, ami megállt valahol a közelemben.

Újra felemelkedtem és Danny-vel találtam szemben magam.

- Neked hoztam... – nyújtott felém egy pohár gőzölgő italt. Nem nyúltam érte, még csak nem is reagáltam. Könnyes szemekkel az arcát fürkésztem. Próbáltam megfejteni, hogy most milyen reakcióra kell számítanom tőle, de nem ment. Felkaptam a táskámat a székről, majd egy picit meglökve Dannyt eljöttem tőle. A pultnál most is ott ült a nővér, így volt alkalmam megkérdezni tőle, hogy melyik szobában fekszik Lucy.

Szerencsére nem kellett sokat keresgélnem a szoba után, mert egy jobb kanyar után máris előttem feküdt a kislány. Ijesztő volt látni, hogy apró kezéből egy vékony cső fut fel a folyadékkal teli zacskóig. Lucy épp aludt, ezért csendben az ágya mellé húztam egy széket és leültem az ajtónak háttal.

- Mondtam, hogy itt leszek... – kezdtem suttogni pár perc némaság után. – de azt hiszem... ez volt az utolsó együtt töltött napunk hercegnőm... Tudod, a tesód nem igazán örül annak, ha mi ketten együtt vagyunk... szóval nem fogok többet menni hozzátok... de történjen bármi, itt elérsz. – írtam fel a számomat egy cetlire és a kislány melletti szekrényre raktam. Egy kicsit még ott ültem csendben, aztán felálltam és egy puszit nyomtam Lucy homlokára.

Megfordultam és lassú léptekkel megindultam a lépcsőkön lefelé, ki az épületből. Amikor kiléptem az épületből meglepődtem mennyire sötét van. Úgy látszik több időt töltöttem a kórházban, mint hittem volna. Elindultam lefelé a lépcsőn és már az utolsónál járhattam, amikor valamiben elakadt a lábam és kezemet magam elé tartva huppantam le a földre.

- Hogy az a... – dünnyögtem, miközben feltápászkodtam.

- Ne haragudj... az én hibám! – nyúlt felém egy kéz. Leporoltam a nadrágomat, majd az illetőre néztem.

- Óh, nem... Mister tökélynek sosincs hibája... biztos ez is az én hibám volt! – vágtam oda flegmán Danielnek, ugyanis Ő ült a lépcsőn és benne botlottam meg. Megráztam a fejem, majd elindultam hazafele.

- Várj! Kérlek hallgass meg! – futott utánam, de nem álltam meg. Igaz, egy kicsit lassítottam, de nem álltam meg. – Nem a te hibád volt és sajnálom, amiket mondtam!

- Mitől gondoltad meg magad? – álltam le és fordultam vele szembe.

- Lucy vakbele biztosan nem miattad gyulladt be – mosolygott - de nem emiatt gondoltam meg magam, vagyis nem gondoltam meg magam, mert sosem gondoltam azt, hogy bármi is a te hibád.

- Mégis azt mondtad!

- Az idegesség beszélt belőlem, és te voltál ott, ezért rajtad csattant, sajnálom Brooke, tényleg.

- Hát emiatt nem kell már aggódnunk, többet nem csattan rajtam.

- Nem akarom, hogy elmenj!

- Találsz majd mást Lucynak, még gyerek, könnyen felejt.

- Nem miatta, vagyis nem csak miatta... Egyszer már elvesztettelek, nem akarlak még egyszer! Mióta anyuék meghaltak belőlem is eltűnt valami, a napjaimat csak az tette ki, hogy hajtottam a pénzért, hogy a húgomnak megadhassak mindent, de amikor megláttalak tegnap újra éreztem, hogy élek és ver a szívem! Ne hagyj el minket, ne hagyj el engem! Kérlek. – Daniel igazán meglepett. Nem tudtam mit reagáljak.

- Holnap iskolába kell mennem! – nyögtem ki végül, majd némi tanakodás után elindultam ismét haza. Egész úton Danny szavai jártak a fejemben. Próbáltam értelmet adni a sok zagyvaságnak, amiket beszélt. A házunk előtt leültem a teraszon lévő hintaágyra. Fejemet hátradöntöttem és a lábammal egy kicsit meglöktem az ágyat, így az hintázásba kezdett.

Nem lehettem kint többet 10 percnél, amikor a bejárati ajtónk kivágódott és Elza rontott ki rajta. Felnéztem és azt figyelem, hogy mit csinál. Először elindult a kocsi felé, aztán megállt és rám nézett, majd visszasietett és elém állt.

- Hol voltál ilyen sokáig? Már rég itthon kellett volna lenned! –emelte fel hangját. – Ki vele, a lányokkal csavarogtál vagy Victorral töltöttél el kellemes perceket?

- Elza... – próbáltam csillapítani a kitörni készülő vulkánját.

- Válaszolj! – tette karba kezeit.

- Anya, Lucy kórházban van és ott voltam egésznap! – ugrottam fel és Elza elé álltam - Persze, ha valaki nem zárta volna el a telefonomat, akkor tudtam volna szólni! Így is hívtalak, de nem vetted fel és többet már nem tudtam telefonálni a kórházból. – vágtam a fejéhez, majd bementem a házba és a hűtőben kezdtem kutatni. Miközben minden rekeszt átvizsgáltam, hallottam, hogy a bejárati ajtó becsukódik.

- Mi történt? – kérdezte édesanyám miközben leült az asztalhoz.

- A játszótéren voltunk és begörcsölt a hasa, aztán rosszabb lett és végül megműtötték a vakbelét.

- Jézusom! De jól van?

- Igen... – válaszoltam, majd lepakoltam az asztalra a magamhoz vett dolgokat.

- És te jól vagy Brooke? – nézett rám Elza.

- Miért ne lennék?

- Tudod, akkor szoktál ennyi mindent összeenni, ha valami problémád van... – nevetett. Végig néztem a lerakott ételeken és be kellett látnom, hogy ez az állítás igaz. Szedtem elő pudingot, szalámit a szendvicshez, mogyorókrémet, savanyú uborkát és mindent, amit a kezem elért.

- Legalább eszem! Mikor láttál utoljára ennyi mindent megenni? – kérdeztem egy mosolyt megeresztve Elza felé.

- Édesapád halála után sokszor még hajnalban is a hűtő előtt kuporogva találtam rád, miközben egyik kezedben egy jégkrémet nyalogattál, a másikban pedig sült krumplit tömtél magadba...

- Mert az tökéletes párosítás! – világosítottam fel anyámat.

- És mi lesz most?

- Leülök és eszek.

- Úgy értem Dannyvel...

- Mi lenne? Valószínűleg amíg a húga a kórházban van ő is ott lesz, aztán majd hazamennek és minden visszatér a régi kerékvágásba náluk.

- Értem, édesem úgy gondolom, megérdemled, hogy visszakapd a mobilodat, de a bankkártya és ez a zenemicsoda még marad.

- Ahogy gondolod. – nyúltam a készülékért.

- Elmegyek aludni, te is menj, majd ha végeztél, holnap iskola.

- Igen, tudom. Jó éjt.

- Szia. – vonult el édesanyám. Megvártam, amíg becsukja a szobája ajtaját, majd bekapcsoltam a telefonomat. Amint az készenléti állapotba került máris búgni kezdett az érkező sms-ek miatt. Izgatottan kezdtem el olvasni őket, de amikor láttam, hogy csak kettő üzenetet kaptam, azokat sem attól, akitől szerettem volna kissé csalódott lettem.

Az első üzenet Christie-től jött szombaton délelőtt. Csak jelzett, hogy él még és a nagyija nem is volt annyira szigorú vele, mert a hétvégén nem mehetett már sehova. Általában minden félresikerült bulink után értesítjük egymást az otthon végkifejletről. Mondjuk, eddig leginkább csak a többiek szoktak engem értesíteni, mert Elza eddig nem vette ennyire szigorúan a dolgokat. Most viszont bepótolja minden eddigi elvesztegetett büntetését.

A következő üzenet Kevintől jött. Az időpont szerint nem rég küldte. Csak annyit írt, hogy akkor reggel felvesznek. Azért kedves volt tőle, hogy gondolt rám.

Az üzenetek olvasása közben meg is vacsoráztam, ezért elkezdtem minden visszadobálni a hűtőbe. Amikor végeztem felszaladtam a szobámba, miközben Victor számát tárcsáztam.

- Haló? – szólt bele a barátom a sokadik csengetés után.

- Héj Vic, szia! Mi újság?

- Semmi. – vágta rá azonnal, miközben valami női hang viháncolt mögötte.

- Nem egyedül vagy?

- De!

- Akkor ki viháncol?

- Csak... csak a tévé. – hadarta.

- Aha. Akkor holnap találkozunk.

- Ja. Szia! – köszönt el tőlem, és válaszomat meg sem várva lerakta a telefont. Tudtam, hogy valaki volt nála, csak nem ismertem meg a hang tulajdonosát. Fura mód nem bántott a dolog.

Még gyorsan elszaladt lezuhanyozni, aztán az ágyamra vetettem magam és talán egy perc sem kellett ahhoz, hogy elaludjak.

 - Brooke! Ideje felkelned! – szólt be Elza a szobámba. Amint felemeltem a fejem párnámról, vissza is tettem rá. Képtelen voltam felkelni. Fáradtnak és teljesen kimerültnek éreztem magam.

- Brooke! Édesem kelj már fel, mert én indulok! – nyaggatott tovább Elza, én pedig engedtem a nyaggatásnak és felültem az ágyon. Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik és kis időre rá beindul a kocsink. Nagy erőt vett igénybe, hogy felálljak és kimenjek a fürdőszobába. Hidegvízzel frissítettem fel arcomat és megmostam a fogamat, majd visszamentem a szobámba és a szekrényem elé álltam. Ma nem vágytam a kihívó öltözékre, ezért egy famert húztam magamra és egy sima pólót, amire felhúztam az egyik kedvenc pulcsimat.

Felvettem a táskámat a földről és lesiettem a lépcsőn. Az aljánál ott sorakoztak a lábbelijeim, ezért csak egyszerűen beledugtam a lábam az egyik sportcipőmbe. Táskámat ledobtam az ajtó elé és a konyhába léptem. Az asztal szélén becsomagolt szendvicsek vártak. Elmosolyodtam és magamhoz vettem őket.

Benyúltam a hűtőbe és kivettem egy ásványvizet, amiből nagyot kortyoltam. Épp visszatettem az üveget, amikor hallottam Victor kocsijának dudálását. Az ajtóhoz szaladtam és átdobtam magam a táskám pántját, leakasztottam a kulcsomat, majd kiléptem. A fekete jármú ott várt az út szélén. Gyorsan ráfordítottam a zárat és már futottam is a kocsihoz. Ahogy közeledtem láttam, hogy az eddig megszokott helyemen Victor mellett most Mina ül. Egy pillanatra megtorpantam, aztán beültem hátulra Kevin mellé.

- Sziasztok! – köszöntöttem őket, miközben becsuktam az ajtót.

- Szia! – köszönt egyedül Kevin. Ebből rögtön leszűrtem mi a helyzet. A tegnapi lány hang Victornál nem más, mint Mina volt. Az egyik legjobb barátnőmmel csal meg a barátom.

Gyorsan túltettem magam a dolgokon és nem viselt meg annyira, hogy bármiféle hisztérikus műsorba kezdjek.

Lassítottunk, majd megálltunk, hogy felvegyük Christiet. Amíg a lány a kocsihoz ért én beljebb húzódtam és szorosan lapultam Kevinhez.

- Na és milyen a kislány? – érdeklődött Kevin. Kicsit meglepett, hogy beszélgetést kezdeményezett velem, de örömmel elegyedtem vele csevegésbe.

- Nagyon aranyos, bár most kórházban van. – hajtottam le a fejem.

- Mi történt?

- Vakbélgyulladás... csak nem jól jött ki, hogy Lucy nálam lett rosszul.

- De jobban van azért?

- Remélem.

A beszélgetésünknek vége szakadt, hiszen elértük a suli parkolóját és ideje volt kiszállni. Amikor én is kiléptem az autóból rögtön Victorhoz mentem, hogy köszöntsem őt a szokásos módon. Egy gyors puszit adtam a szájára, de éreztem, hogy Ő nem igen akart az átkarolásnál közelebbi kapcsolatot kialakítani. Ahogy beléptünk az épületbe szétváltunk a többiektől, mert a mi szekrényeink másfele vannak.

Amint megálltunk pakolni kezdtem a füzeteket, de láttam, hogy Vic csak neki dől a sajátjának.

- El akarsz nekem mondani valamit? – vontam kérdőre becsukva a szekrényem ajtaját.

- Nem. – vágta rá azonnal, majd a hátam mögé nézett. Én is megfordultam és láttam, hogy a csapat épp megérkezett. Csatlakozva hozzájuk elindultunk az első óránkra. Egész órán sms-ek jöttek Vicnek és Minának is, valamint többször egymásra néztek. Ez elég volt ahhoz, hogy a gyanakvásom beigazolódjon. Összejöttek. A hátam mögött. A legjobbnak hitt barátnőm és a régóta áhított fiúm. Csalódottan hajtottam le fejem, nem bírtam őket nézni.

A nap további része sem telt máshogy. Egésznap csendben és lehajtott fejjel üldögéltem. Amikor az utolsó órámról is kicsengettek, szinte rohantam a szekrényemig. Épp a cuccaimat dobáltam bele a táskámba, amikor megérkezett a banda Kevin kivételével.

- Na mi van szivi, költözöl? – nevetett fel Vic legjobb barátja Josh.

- Fogd be! – vágtam oda neki.

- Ugyan Brooke, mi ütött beléd? – tette a szépet Mina.

- Tudjátok mit? – fordultam velük szembe. – Ebből elég volt. A legnagyobb vágyam volt közétek tartozni, az áhított klikkhez. Sikerült is, de már bánom.

- Ugyan már Brooke szívem, mi van veled? – tette vállamra kezét Victor, de én azonnal lesepertem magamról és a fiú felé fordultam- te mondod magad a legnagyobb és legjobb focista, de közben semmit nem érsz az egész csapat! Csak játszod itt a menőt és közben meg fele sem igaz a dolgoknak!

- Brooke, állj le! – lépett oda Mina.

- Te... Te kétszínű dög! Végig Joshról áradoztál, hogy mennyire le akarsz vele feküdni, de közben végig csak Victort akartad, mert féltékeny voltál, hogy nem te lehetsz a legmenőbb, ezért kihasználtad Josht, hogy bekerülj a csapatba, kicsit gáz, nem gondolod? – vágtam a képébe, majd Joshra néztem, aki kissé dühös szemekkel bámult rám. – Igen, Josh annyira sajnálom, de végig az orrodnál fogva vezetett. Sajnálom, de ez az igazság. Christie, te pedig... téged csak szánalomból fogadtak be a bandába. Szegény kis Christie, őt a nagyija neveli, vegyük be, hogy ne legyen ennyire sanyarú a sorsa. Hát gratulálok. Szép kis banda. És igen, én sem vagyok jobb. Egy szegény, szerencsétlen hülye, aki képes volt veletek barátkozni és mindenki mást ellökni magától! Elegem van belőletek... én kiszállok. – csaptam be a szekrényem, majd a kulcsát Mina kezébe ejtettem. Felkaptam a táskám és a volt barátaim döbbent tekintetével kísérve elsétáltam onnan.

Egyedül vágtam neki az egész délutánnak, ami fura lesz, mert eddig velük töltöttem el minden percét a szabadidőmnek. Most viszont volt jobb dolgom is. Első utam egy játékboltba vezetett. Ahogy beléptem megláttam egy vörös hajú sellőlány figurát, ez volt az első dolog, amit a kosaramba dobtam, aztán választottam még egy óriás plüss mackót és pár lufit. Kifizettem őket és elindultam a kórház felé.

Ahogy közeledtem megláttam Danielt az épület előtt, amint épp dohányzik. Sosem láttam még rágyújtani, ezért kicsit meglepődve tapasztaltam ezt a rossz szokását.

- Erről le kéne szoknod... – léptem mellé és mosolyt megeresztve.

- Szia! Örülök, hogy itt vagy. – üdvözölt.

- Amíg elszívod, felszaladok Lucyhoz! – mondtam, majd gyorsan felfutottam a lépcsőkön egészen a kislány kórterméig. Halkan lépdeltem be hozzá, mert azt hittem alszik, de rájöttem, hogy nem, amikor kék szemeivel rám nézett.

Leraktam az ajándékait a mellette lévő ágyra és mellé ültem.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem.

- Már nem fáj sehol! – válaszolt mosolyogva a kislány.

- Ennek örülök.

- Mit csinálunk ma?

- Óh, öhm, hát mit szeretnél?

- Vidámparkba akarok menni!

- Óh, tudod hercegnőm, hogy bármit megteszek, de az ma nem fog összejönni... tudod miért?

- Miért?

- Mert a gonosz Hook kapitány elrejtette a beteg gyerekek elől, szóval csak akkor találjuk meg, ha már teljesen felépültél.

- Akkor szóljunk Csingilingnek, hogy segítsen nekem!

- De hiszen itt volt!

- Tényleg? – nézett rám a kislány csillogó szemekkel.

- Bizony, csak aludtál és nem akart felébreszteni, ezért azt mondta, hogy adjam át azt az üzenetét, hogy mindig hallgass a testvéredre és akkor minden rendben lesz.

- Azt hiszem, ezt be tudom tartani!

- Helyes. – simogattam meg a kislány fejét. – Hercegnőm, nekem most mennem kell, de alszol egy nagyot és mire holnap felébredsz, itt leszek. Rendben?

- Igen.

- Jól van, szia! – búcsúztam el tőle, majd kijöttem a teremből. Az ajtónál újra összefutottam Dannyvel.

- Annyira meg tudod nyugtatni... – merengett.

- Nem jobban, mint te! Öhm... beszélhetnénk?

- Persze! Mi a baj? – húzódtunk félre, majd leültünk.

- Nincs baj, azt akarom kérdezni, hogy amíg Lucy itt van, hogy oldod meg a munkádat?

- Nem tudom, ma nem mentem be...

- Figyelj, én szívesen itt leszek vele, amíg te nem végzel a munkahelyeden, ha már én vagyok a bébiszitter. – mosolyogtam.

- És a suli?

- Elza biztosan megérti és engedi, hogy kivegyek pár napot.

- És öhm...

- Danny én már nem vagyok a bandában. – böktem ki a fel nem tett kérdésre a választ.

- Mi történt?

- Már nem vagyok menő, nincs bankkártyám, dolgozom... tudod az az ő szemükben milyen.

- Sajnálom Brooke!

- Köszi... Szóval akkor hogyan tovább?

- Beszéld meg édesanyáddal és hívj fel, oké?

- Rendben! – álltunk fel. – Danny, nagyon örülök, hogy újra találkoztunk. – búcsúztam el, majd hazafelé indultam.

Nem messze sétáltam a házunktól, amikor a mobilom csörögni kezdett. Érdeklődve kutattam a telefon után. Meglepetésemre olyan ember hívott, akire nem számítottam.

- Szia, Kevin! – vettem fel a készüléket.

- Héj Brooke! Öhm... én csak, hallottam, ami a suliban történt.

- Óh, figyelj, veled semmi gondom, oké?

- Én örülök, hogy végre otthagytad őket!

- De hát te is velük lógsz!

- Mert Victor a bátyám, de utáltam részt venni a csoportos dolgokban... Persze bírtam, amikor néha feldobtad a hangulatot, de amíg nem jöttél unalom volt az egész, most pedig mindent felkavartál köztük.

- Igen, elég idióta voltam, amiket a fejükhöz vágtam.

- Nem tudom mit mondtál nekik, de jól tetted!

- Most viszont egyedül maradtam... a régi barátaim gyűlölnek, mert Victorékhoz csatlakoztam, az újak meg már utálnak, mert otthagytam őket.

- Brooke, én nem vagyok olyan öntelt tuskó, szóval ugyanúgy a barátod maradok. De nem zavarlak tovább, szép estét neked.

- Köszönöm Kevin, neked is.

Hát nem érdekes? Akit a legjobban tartottam furának a csapatban, most az áll mellém. Jól esett, hogy Kevin még ezek után is törődik velem. Valószínűleg ha akkor ott van az ő fejéhez is vágtam volna valamit, így csak a szerencsének köszönhető, hogy őt nem sértettem meg.

Kicsit fáradtan léptem be a házunkba és ledobtam a táskámat az ajtóban. Azonnal Elzát kezdtem keresni és meg is találtam a szobájában.

- Anyu, szeretnék veled beszélni! – léptem be hozzá.